2001 tavaszára már nagyon tele volt a hócipőm a Curverrel. Akkor már pár évet lehúztam mint karbantartó a műanyagiparban. A 12 órás folyamatos műszak (bár jól megfizetett) meglehetősen embert próbáló volt. Beszélgettünk otthon sokat arról, hogyan lehetne innen továbblépni. Mivel családalapítás előtt álltunk, kézenfekvőnek tűnt, hogy ki kellene menni pár évre az USA-ba dolgozni, anyagilag megalapozni a jövőnket. Elkezdtem tehát angolt tanulni magántanártól, valamint egy közvetítőirodához bejelentkeztem, akik gyakornoki villanyszerelői munkára vittek volna ki. Mikor már közelinek tűnt az amerikai út (már be volt adva az útlevelem vízum igénylésre), akkor felmondtam a Curverben. Felmondási időmet töltöttem, amikor kiderült, hogy mégsem megyünk sehova, mert befuccsolt a közvetítőcég. Lebuktak valami bébiszitter üggyel, nem tudnak a továbbiakban senkit sem kivinni. Így aztán itthon maradtam állás nélkül, még egy hét volt hátra a Curvernél, aztán kereshetek munkát.
Épp ebben az időben ment három kollégám a Curvertől a Benettonhoz dolgozni Nagykállóra. Akkor indult a Benetton síbakancs gyártó üzeme, ahova tapasztalt műanyagipari dolgozókat kerestek és szükségük volt még további karbantartókra. A kollégák így beajánlottak engem az olasz főnöküknek Robertonak. Másnap már hívtak is interjúra a Benettonhoz. Húú, ez nagyon messze volt Ebeshez, ahol laktam. Át kellett menni Debrecenen, majd mindenféle kis falvakon keresztül a Nyírség elhagyatott útjain majdnem Nyíregyházáig. Éreztem, hogy ezt nem lesz kellemes menet minden nap kétszer megtenni, így mire odaértem, már elhatároztam, itt jó fizetést kell kérni. Eleve Lajosék a már ott dolgozó kollégáim is azt mondták, nagyon jól keresnek. Az utiköltségeimmel meg úgy számoltam, ha esetleg nem fizetik külön rendesen, a bér akkor is adja ki azt is, így inkább beleszámoltam.
Megérkeztem életemben először a Benettonhoz, és Roberto előtt álltam az állásinterjún. Roberto picit beszélni magyar. Van neki egy tolmácsa, aki a titkárnője is egyben, az segít. Meg én beszélni picit angol. Roberto is. Így egész jól elboldogultunk. Kérdezte Roberto: mennyi fizetést szeretnék. Mondom neki, hogy 200 nettó alatt semmiképp sem (akkor még ez nagy pénz volt). Mondja Robert, hogy ez sok. Nagyon sok. Mondom neki, hogy tisztában vagy vele, de nekem ennyi az árfolyamom. Gondolkodik, majd megkérdezi: "mennyi bambino van?". Ajajj, erre most valami jót kellene válaszolni. Egy nevelt lányom volt, feleségem előző házasságából (ezt most olaszul ugy sem tudnám elmagyarázni, tehát eddig egy). Tervezzük, is hogy legyen még közös gyerek is. Szóval gondolatban bevállaltam még egyet gyorsan. Így már kettő, de egy családcentrikus olasznak még ez is kevés lesz. A szomszédban viszont volt sok gyerek, gondoltam, ha esetleg kijön Roberto egyszer hozzánk, hozok majd át a szomszédból. Szóval benyögtem három gyereket. Három bambino? Jó, akkor nem sok, mondta Roberto. Kezet ráztunk és felvettek a Benettonhoz. (egyébként ezt a gyerek bevállalós trükköt amit 2001-ben találtam fel, azóta már szinte az egész ország alkalmazza, most a CSOK-ot veszi fel így minden fiatal pár).
Pénteken leadtam a cuccokat a Curverben, hétfőn már a Benettonnál kezdtem. Az olaszok nagyon barátságosak voltak. Tényleg családcentrikusak, nők például nem dolgozhattak éjszakai műszakban. Azt mondták, otthon a helye a gyerekekkel. Az étkezőben mindig volt kikészítve friss kenyér és sajt, ha esetleg valaki ebéd után még megéhezett volna. Volt rendes üzemi étkezde, plusz az éjszkásoknak egy helyi vállalkozóval leszerződve minden este hozattak szendvicseket. Általában vagy fasírt volt a csomagban, vagy rántotthús vagy hamburger. Volt, hogy akkora adagot kaptam, hogy felét reggel haza kellett vinnem, mert nem bírtam megenni. Eleinte nappalos voltam, délben mentem együtt a többiekkel ebédelni. Ha volt a közelben olasz akivel dolgoztunk, akkor mondtuk neki: mangiare. Ez volt a bambino után a második szó amit megtanultam olaszul. Az olasz persze viccesen mondta, hogy lavorare, azaz dolgozzunk inkább. Erősen védték a hazai iparukat, azt hiszem lenne ezen a téren is mit tanulni tőlük. Az teljesen természetes volt, hogy minden céges autó Fiat vagy Alfa Romeo lehet csak. De azon még én is meglepődtem amikor az olasz kolléga leteremtett azért, mert talált egy guriga magyar boltból származó szigszalagot a ládámban. Kérdezte, honnan van ez. Mondtam, hogy a boltból hozattam. Azt mondta, ha bármi kell, akkor neki szóljak, minden nap jön kamion olaszból, ha nincs valami akkor hozat és itt lesz holnapra.
A színeket már a Benetton előtt is tudtam. Ha valaki elektromos dolgokkal foglalkozik, akkor a kábelek színeit a rajzokon fel kell ismerje. Angolul, németül, olaszul szinte az összes szinte tudtam fejből. Pár színnek annyira ismert egyébként is az olasz neve, hogy szerintem mindenki tudja, még az is aki soha egyetlen szót sem tanult olaszul: bianco, rosso, nero. A zöld a verde is ismerős, a kék blu pedig azért mert hasonlít az angolra. A sárga giallo meg azért maradt meg a fejemben automatikusan, mert megtetszett a dallama. A számokkal hasonló a helyzet mint a szinekkel, ezeket legtöbbször megtanuljuk akkor is, ha az adott nyelvből azon kívül semmi mást nem tanulnánk meg. Karate edzéseken is a számokat tanultuk meg először japánul.
Így ragadt rám a munka során egy kevéske olasz nyelvtudás pár szó erejéig, még akkor is, ha nem volt szándékom, hogy megtanuljak olaszul. Pár hét után állandó éjszakás műszakba kerültem. Nagyon messze volt bejárni minden nap kocsival, volt hogy reggel hazaúton Bocskaikertnél egy parkolóban aludtam fél órát, hogy haza bírjak vezetni. Jól kerestem pedig és fizették rendesen a bejárást is. Velem egyidőben vettek fel egy fiatal helybéli srácot ugyanilyen elektromos karbantartói munkakörbe. Akkor még nem volt GDPR, a bérlapokat minden hónap elején kitették egy stócban a műszakvezetői irodába és mindenki elvette a sajátját amikor ment dolgozni. Többet kerestem mindenkinél a műszakban, még a műszakvezetőnél is. A fiatal karbantartó kolléga megkérdezte tőlem, én hogy-hogy 200-at keresek. Kérdeztem tőle, ő mennyit keres. Mondta, hogy 70-et. Kérdeztem, mennyit kért amikor felvették. Mondta arra is, hogy 70-et. Mondom neki, látod: megkaptad amit kértél, én 200-at kértem.
Összesen három hónapig dolgoztam ott. Nem sok idő, de arra elég volt, hogy megszerettem nagyon az olaszokat. Kedves emberek, megadják a módját az életnek, a pihenésnek is amikor az következik, mégis minden meg van csinálva határidőre. Az olaszok iránti tiszteletem akkor alakult ki és azóta sem csökkent. A próbaidő utolsó napján mondtam fel, mert közben felvettek az NI-hoz, így egy hét múlva indulhattam ki Austinba betanulásra. De ez már egy másik történet...
