Tavasszal olvastam egy motoros túrás csoportban, hogy Józsi túrát szervez Torockóra. Én legtöbbször egynapos túrákra megyek Debrecenből, Torockó pedig ahhoz már kissé kiesik, ezért odáig még egyszer sem merészkedtem az elmúlt években a túrázásaim során. Így aztán úgy döntöttem, hogy jelentkezem ebbe a csapatba. A terv az volt, hogy Újfehértóról indulunk 12 motorral, és Vállajnál átlépve a határt Zilahon keresztül megyünk le Tordáig. Előző este a csapat távolabbról érkező tagjai Józsi szervezésének köszönhetően meg tudtak aludni Újfehértón. Mi páran a környékről csak szombaton reggel csatlakoztunk hozzájuk, Újfehértóról nyolckor indultunk el. A határig kellemes nyírségi tájakon vezetett az utunk. Nagykállón az egykori elmegyógyintézet épülete mellett mentünk el, érintettük a kedvenc máriapócsi gyakorlópályánkat, a Rabócsiring sarkát, majd Nyírbátoron a Báthori Kastély előtt fordultunk Vállaj irányába. Vállajról lehet, hogy nem mindenki tudja, de ide egykor svábokat telepítettek be, és a mai napig őrzik a kultúrájukat. Csodaszép, rendezett kis település. A sváb gyökereket bizonyítja az is, hogy amikor beértünk a településre, az út mellett egyből egy sváb húsbolt volt a bal oldalon. Kifelé menet a határátkelőhöz egy kellemes horgásztó mellett haladtunk el, majd tisztességes kocsisor várt bennünket a határon. Józsi előrement és beszélt a határőrökkel. Előre ugyan nem engedtek minket, de pár perc múlva megnyitottak még egy kaput, így hamar átértünk.

Az utunk első megállója Érsemjén volt, Ady Endre szülőháza. Megnéztük a múzeumként berendezett házat, valamint a döngölt sárral készült földpadlós szülőházat is. Ittuk magunkba a kultúrát és a borszéki vizet, mert már kezdett felmelegedni a napon mindenki. Az elmúlt hetekhez képest forró május eleji nap várt ránk, egyetlen felhő sem volt az égen.

Zilah kb. 60 km-re van innen, a laposföld hívők egyelőre előnyben, csupán néhány taktikás egyenes szakasszal találkoztunk, a Dakarringen egy kör alatt több kanyart találunk, mint Nagykároly és Zilah között. Azonban ez a monotonitás hamar megtört, ugyanis Zilah után nagyon kellemes szerpentin fogadott bennünket az 1F. Kezdett abbamaradni a reggeli ásítozás, jól haladtunk Gyalu felé a főúton. Sok lakott terület van az 1F-en, ez kissé megtöri legalább a viszonylag hosszú szakasz monotonitását. Már kezdtem belejönni a motorozásba, amikor történt egy kisebb megcsúszásom. Nem sokkal az A3 kezdete előtt Pusztatopánál sikerült a kapaszkodón a belső sávban belemennem egy homokkal felszórt hatalmas olajfoltba. Kanyarban bedöntött motorral esélyem sem volt kikerülni, szépen kipenderült alólam a paripa, kb 20-30 km/h sebességgel mehettem a fordítóban, így gyakorlatilag sérülés nélkül úsztam meg az esetet, a motoron is csak a bukócsőn keletkezett esztétikai hiba. Szerencsére a csapat gyorsan reagált, Jani lement integetni az érkező kocsiknak, hogy lassítsanak, míg Tomi segített felállítani a motort. Bementünk a párszáz méterre lévő faluba, Puszatopára, itt az út melletti bolt előtt pihentünk picit, majd folytattuk az utat az A3-asra és az autópályán mentünk tovább Tordáig.

A Tordai hasadék már az autópályáról is szépen látszik ahogy közeledünk, impozáns látvány. Szintén az autópályáról még Torda előtt a hegyek felé nézve kb két óra irányában lehetett látni a Chelie Turzii Monostor épületét a hegytetőn.  Mire Tordára értünk elszaladt az idő (az időátállást sem felejtsük el, egy órával előrébb vagyunk Erdélyben az anyaországhoz képest. Mivel a sóbánya már nemsokára zárt, ráadásul éhes is volt a csapat, ezért az étterem felé vettük az irányt.

Hogy pontosan mit ettem, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy Zsuzsa jóvoltából lehetőségem nyílt megkóstolni a papanasit, ami Romániában valószínűleg nemzeti eledel. Gyakorlatilag túrófánk áfonya öntettel, ötletesen kitalált alakkal. Az alsó fánk lyukas, ebbe van téve a felső kisebb golyó, hogy egy kis hóemberszerű figurát kapjunk. Ezt öntik le az áfonya öntettel. Nekem nagyon ízlett!

Szép és igényes volt az étterem berendezése, kedves volt a kiszolgálás és finomak voltak az ételek. Immár jóllakottan kifejezetten nézelődős tempóban tettük meg a maradék 30 km-t Torockóig, a hegyek között egyre festőibb tájakon.

Torockón szuper volt a szállásunk, pompás kilátással a Székelykőre. Átöltöztünk (ez a második hosszabb motoros túrám, így most tanultam meg, hogy praktikus lenne váltócipőt is hozni ilyenkor, hogy ne motoros csizmában kelljen a faluban sétálgatni este), majd lementünk a főutcára körülnézni. Vásároltunk néhány apróságot, megtudtuk azt is az eladó nénitől, hogy ő maga is motorozik a mai napig, egy Honda Shadow-ja van éppen. Fiatalkorában terepmotorozott, még fent a hegyen is járt motorral.

A szállásunk előtt kint az utcán idős bácsik beszélgettek, leültem én is közéjük és váltottunk pár szót. Kedvesek voltak, magyarul beszéltek, románul nem is nagyon tudtak. Torockón ha románokkal találkoztunk, akkor legtöbbjük turista volt. Az egyik bácsi elmesélte, hogy hetven éves, de eddig életében kétszer volt csak fent a hegyen. Azt mondták, hogy nem nehéz megmászni, egy dologra kell nagyon ügyelni: a kijelölt turistaútról nem szabad letérni. Ha ezt betartja az ember, akkor nem lesz baj.

A központban találkoztunk egy helybéli motoros sráccal, akit kikérdeztünk a holnapi tervünkről, a Transapuseana-ról. Azt mondta, menjünk nyugodtan, ő is éppen onnan jön, a vége murvás lesz, de át tudunk végig menni rajta.

A fenti vályuban régen az asszonyok a ruhákat mosták.

Este finom vacsorát kaptunk a szállásadónktól, kipróbáltuk páran a dézsafürdőt. Megismertem Mátyást, aki nagyszerű srác, és a többiek is mindenki nagyon jó fej voltak.

Másnap reggel kiadós reggeli után megbeszéltük, hogy mi négyen (Zsuzsi, Jani, Tomi és én) a Transapuesanát hódítjuk meg, nem megyünk vissza a többiekkel Tordára a sóbányába. Róluk annyit tudok, hogy elég későn értek végül haza, de voltak a Tordai-hasadéknál is, valamint a 75-ösön hazafelé nagyon szép helyeken jöttek ők is visszafele.

Mi Enyed felé vettük az utunkat. Induláskor megegyeztünk, hogy várhatóan nagyon sok szép helyet fogunk látni, ha kell, lassítunk, de nem állunk meg mindenhol fotózkodni, inkább pupillával fényképezünk. Elindultunk, visítva jól kezdődött a táj sziklafalakkal tarkított kanyargós hegyi utakon. Kb. 10 perc múlva már megálltunk fényképezni :-)

A következő megállónk már fent volt a Transapuesana kilátópontján. Innen a világ végéig el lehetett látni, sőt ha nem lett volna párás a levegő, talán picit még azon is túl. Megérte erre jönni, a képen Tamás öröme mindent elmond! Ismét megállapítottuk, a románok tudnak utat építeni. Méltán fogják ezt az utat román Stelviónak becézni. Kifinomult, élvezetes vonalvezetés, szerpentines és nagyobb ívű kanyarok váltakoznak sok-sok kilométeren keresztül. Fantasztikus kilátás, szénaboglyák, nádfedéllel borított kunyhók, patakok takarták a tájat. Kiválóan motorozható túraútvonal, csak ajánlani tudom.

Az Apuseana végén persze megfizettük a tanulópénzt: a 45 km színtiszta élvezetnek 15 km murvás út lett a vége, ahol kb. 20-30 km/h volt a maximális sebesség. Sebaj, még így is bőven megérte erre indulnunk. Maga az ötlet onnan jött, hogy Facebook csoportokban olvastam nemsokkal a túránk előtt, hogy a Transapuseana pár hete lett átadva. Új út, gondoltam, elsők között ki kell próbálnunk, hogy beszámolhassunk róla a többieknek. Nos, innen üzenem: szuper!

A hazautunk további része sem volt unalmas: Abrudbányánál értünk ki a civilizációba. Tankolás, pihenés, esőnézés, majd a 74A-n át fel a 75-ösre, és a Pádis oldalában Aranyosfő - Vártop - Vaskoh - Belényes, majd a 76-oson még mindig dombos tájakon kanyarogva, de immár főúton Nagyvárad érintésével jöttünk haza. Reggel kilenckor indultunk kinti idő szerint, haza pedig délután ötkor érkeztünk. Fantasztikus túra volt, köszönöm mindenkinek, aki részt vett, és külön köszönet Józsinak a szervezésért.