Hétfőn reggel úgy döntöttem kimegyek a DakarRingre.

Egy hete cseréltem le a CB400SF-et a CBR600F4i-re. Ez számomra sokkal kényelmesebb üléspozíciót valamint plusz 50 lóerőt hozott. A cél az volt, hogy a motort jobban megismerjem, ne a közúton, hanem pályán gyakorolhassam a kanyarvételt. Egy félnapos motorozásra fizettem be, tehát 9-13-ig. A nap első felében egyedül voltam a pályán, később jött még egy Ducati900-as valamint egy gokart is elhúzott néha mellettünk. Mellesleg a Ducati gazdája egy írtó jófej fickó, a nap végére összebarátkoztunk, de ez már egy másik történet.

A reggeli kezdés egyedül unalmas volt picit,később amikor ketten motoroztunk, akkor már sokkal jobban telt az idő. Amit nagyon hiányoltam: nem volt időmérő, így nem nagyon volt viszonyítási alapom, hogy mennyire javul egy nap alatt a technikám. Két megoldást tudtam használni az időmérésre: 1. letettem a telefonomat a pálya mellé, felvettem pár kört és visszanéztem egy pihenő alatt, hogy mennyi a köridőm. A másik módszer, hogy kielemezzem a napomat az a motorba épített GPS nyomkövetőm adatai. Szerencsére elég gyakran küldi a tracker az adatokat (kb 5 másodpercenként), így egy ilyen pályán már egész pontosan meg tudom nézni akár a köridőket, akár a sebességeket a kanyarokban.

12 után már a nagyobb ívű kanyar 55km/h fölötti tempóval ment 1:10-es köridő mellett. Reggel ugyanez az ív még csak 35km/h volt és a kezdeti köridőim is 1:30 körül alakultak.

A félnapos akció alatt egyébként sikerült rendesen elfáradni, a végére már a tankolás jelző is bejelzett, összesen több mint 60 kört mentem a GPS adatai alapján számolva.

Egyszer voltam ezt megelőzően eddig pályán motorral, a Rabócsiringen pár hónappal ezelőtt a vezetestechnikadebrecen.hu szervezésében, akkor még a CB400-zassal kergettem a többieket az emelt szintű kanyarodástechnikai tréningen. Akkor nem láttam semmi különöset a gumimon a pályázás után, de ez a mostani ez szó szerint megijesztett. Mutatom a képeket, hátha van aki még nem látott ilyet:

Amikor megláttam, azt hittem teljesen tönkretettem a gumit. Azóta megmutattam olyanoknak, akik jobban értenek ehhez nálam, ők azzal nyugtatnak, hogy pályázáskor ez teljesen normális jelenség. Nekem mindenesetre új volt ez a látvány. És akkor a végére a véleményem összefoglalva: a GPS egész jól kiértékelhető adatokat adott a pályázásról a pálya pedig nagyon jó, élvezetesek a kanyarok, ajánlom mindenkinek a Dakarringet.

2001 tavaszára már nagyon tele volt a hócipőm a Curverrel. Akkor már pár évet lehúztam mint karbantartó a műanyagiparban. A 12 órás folyamatos műszak (bár jól megfizetett) meglehetősen embert próbáló volt. Beszélgettünk otthon sokat arról, hogyan lehetne innen továbblépni. Mivel családalapítás előtt álltunk, kézenfekvőnek tűnt, hogy ki kellene menni pár évre az USA-ba dolgozni, anyagilag megalapozni a jövőnket. Elkezdtem tehát angolt tanulni magántanártól, valamint egy közvetítőirodához bejelentkeztem, akik gyakornoki villanyszerelői munkára vittek volna ki. Mikor már közelinek tűnt az amerikai út (már be volt adva az útlevelem vízum igénylésre), akkor felmondtam a Curverben. Felmondási időmet töltöttem, amikor kiderült, hogy mégsem megyünk sehova, mert befuccsolt a közvetítőcég. Lebuktak valami bébiszitter üggyel, nem tudnak a továbbiakban senkit sem kivinni. Így aztán itthon maradtam állás nélkül, még egy hét volt hátra a Curvernél, aztán kereshetek munkát.

Épp ebben az időben ment három kollégám a Curvertől a Benettonhoz dolgozni Nagykállóra. Akkor indult a Benetton síbakancs gyártó üzeme, ahova tapasztalt műanyagipari dolgozókat kerestek és szükségük volt még további karbantartókra. A kollégák így beajánlottak engem az olasz főnöküknek Robertonak. Másnap már hívtak is interjúra a Benettonhoz. Húú, ez nagyon messze volt Ebeshez, ahol laktam. Át kellett menni Debrecenen, majd mindenféle kis falvakon keresztül a Nyírség elhagyatott útjain majdnem Nyíregyházáig. Éreztem, hogy ezt nem lesz kellemes menet minden nap kétszer megtenni, így mire odaértem, már elhatároztam, itt jó fizetést kell kérni. Eleve Lajosék a már ott dolgozó kollégáim is azt mondták, nagyon jól keresnek. Az utiköltségeimmel meg úgy számoltam, ha esetleg nem fizetik külön rendesen, a bér akkor is adja ki azt is, így inkább beleszámoltam.

Megérkeztem életemben először a Benettonhoz, és Roberto előtt álltam az állásinterjún. Roberto picit beszélni magyar. Van neki egy tolmácsa, aki a titkárnője is egyben, az segít. Meg én beszélni picit angol. Roberto is. Így egész jól elboldogultunk. Kérdezte Roberto: mennyi fizetést szeretnék. Mondom neki, hogy 200 nettó alatt semmiképp sem (akkor még ez nagy pénz volt). Mondja Robert, hogy ez sok. Nagyon sok. Mondom neki, hogy tisztában vagy vele, de nekem ennyi az árfolyamom. Gondolkodik, majd megkérdezi: "mennyi bambino van?". Ajajj, erre most valami jót kellene válaszolni. Egy nevelt lányom volt, feleségem előző házasságából (ezt most olaszul ugy sem tudnám elmagyarázni, tehát eddig egy). Tervezzük, is hogy legyen még közös gyerek is. Szóval gondolatban bevállaltam még egyet gyorsan. Így már kettő, de egy családcentrikus olasznak még ez is kevés lesz. A szomszédban viszont volt sok gyerek, gondoltam, ha esetleg kijön Roberto egyszer hozzánk, hozok majd át a szomszédból. Szóval benyögtem három gyereket. Három bambino? Jó, akkor nem sok, mondta Roberto. Kezet ráztunk és felvettek a Benettonhoz. (egyébként ezt a gyerek bevállalós trükköt amit 2001-ben találtam fel, azóta  már szinte az egész ország alkalmazza, most a CSOK-ot veszi fel így minden fiatal pár).

Pénteken leadtam a cuccokat a Curverben, hétfőn már a Benettonnál kezdtem. Az olaszok nagyon barátságosak voltak. Tényleg családcentrikusak, nők például nem dolgozhattak éjszakai műszakban. Azt mondták, otthon a helye a gyerekekkel. Az étkezőben mindig volt kikészítve friss kenyér és sajt, ha esetleg valaki ebéd után még megéhezett volna. Volt rendes üzemi étkezde, plusz az éjszkásoknak egy helyi vállalkozóval leszerződve minden este hozattak szendvicseket. Általában vagy fasírt volt  a csomagban, vagy rántotthús vagy hamburger. Volt, hogy akkora adagot kaptam, hogy felét reggel haza kellett vinnem, mert nem bírtam megenni. Eleinte nappalos voltam, délben mentem együtt a többiekkel ebédelni. Ha volt a közelben olasz akivel dolgoztunk, akkor mondtuk neki: mangiare. Ez volt a bambino után a második szó amit megtanultam olaszul. Az olasz persze viccesen mondta, hogy lavorare, azaz dolgozzunk inkább. Erősen védték a hazai iparukat, azt hiszem lenne ezen a téren is mit tanulni tőlük. Az teljesen természetes volt, hogy minden céges autó Fiat vagy Alfa Romeo lehet csak. De azon még én is meglepődtem amikor az olasz kolléga leteremtett azért, mert talált egy guriga magyar boltból származó szigszalagot a ládámban. Kérdezte, honnan van ez. Mondtam, hogy a boltból hozattam. Azt mondta, ha bármi kell, akkor neki szóljak, minden nap jön kamion olaszból, ha nincs valami akkor hozat és itt lesz holnapra.

A színeket már a Benetton előtt is tudtam. Ha valaki elektromos dolgokkal foglalkozik, akkor a kábelek színeit a rajzokon fel kell ismerje. Angolul, németül, olaszul szinte az összes szinte tudtam fejből. Pár színnek annyira ismert egyébként is az olasz neve, hogy szerintem mindenki tudja, még az is aki soha egyetlen szót sem tanult olaszul: bianco, rosso, nero. A zöld a verde is ismerős, a kék blu pedig azért mert hasonlít az angolra. A sárga giallo meg azért maradt meg a fejemben automatikusan, mert megtetszett a dallama. A számokkal hasonló a helyzet mint a szinekkel, ezeket legtöbbször megtanuljuk akkor is, ha az adott nyelvből azon kívül semmi mást nem tanulnánk meg. Karate edzéseken is a számokat tanultuk meg először japánul.

Így ragadt rám a munka során egy kevéske olasz nyelvtudás pár szó erejéig, még akkor is, ha nem volt szándékom, hogy megtanuljak olaszul. Pár hét után állandó éjszakás műszakba kerültem. Nagyon messze volt bejárni minden nap kocsival, volt hogy reggel hazaúton Bocskaikertnél egy parkolóban aludtam fél órát, hogy haza bírjak vezetni. Jól kerestem pedig és fizették rendesen a bejárást is. Velem egyidőben vettek fel egy fiatal helybéli srácot ugyanilyen elektromos karbantartói munkakörbe. Akkor még nem volt GDPR, a bérlapokat minden hónap elején kitették egy stócban a műszakvezetői irodába és mindenki elvette a sajátját amikor ment dolgozni. Többet kerestem mindenkinél a műszakban, még a műszakvezetőnél is. A fiatal karbantartó kolléga megkérdezte tőlem, én hogy-hogy 200-at keresek. Kérdeztem tőle, ő mennyit keres. Mondta, hogy 70-et. Kérdeztem, mennyit kért amikor felvették. Mondta arra is, hogy 70-et. Mondom neki, látod: megkaptad amit kértél, én 200-at kértem.

Összesen három hónapig dolgoztam ott. Nem sok idő, de arra elég volt, hogy megszerettem nagyon az olaszokat. Kedves emberek, megadják a módját az életnek, a pihenésnek is amikor az következik, mégis minden meg van csinálva határidőre. Az olaszok iránti tiszteletem akkor alakult ki és azóta sem csökkent. A  próbaidő utolsó napján mondtam fel, mert közben felvettek az NI-hoz, így egy hét múlva indulhattam ki Austinba betanulásra. De ez már egy másik történet...

Tizenéves koromban a tévében a kedvenc műsoraim közé tartozott a Delta, az Ablak és a Felkínálom. Az első kettő azért mert vagy tudományos, vagy praktikus dolgokkal foglalkozott. A Felkínálom az úgy emlékszem elég későn került adásba, de különleges varázsa volt a műsornak. Betelefonáltak vállalkozók, hogy ki mit tudna eladni, mit szeretne venni. Pezsgő üzleti életbe lehetett belelátni. Nem sok dologra emlékszem már, de ilyen tipikus mondatok hangzottak el mint például ez: "tízezer darab körömkefe test van eladó egy budaörsi vállalkozásnál".

Ma már ehhez nem kell tévékészülék, itt van az internet, számtalan fórummal, ahol üzleti kapcsolatokat lehet létesíteni. Persze most már a "zaj" is sokkal nagyobb, nem biztos hogy könnyebb a helyzet ha a kimaradt körömkefe testeken akarunk túladni.

Szerettem volna feltalálni valamit. Nem is igazán tudom miért. Vagy a meggazdagodás reménye, vagy a hírnév motivált, vagy mindkettő, de az is lehet, hogy csak szerettem volna valamit csinálni én is, amivel hasznos dolgot adok az embereknek. Általános iskolás voltam, fantasztikus matematika tanárral, akinek köszönhetően nyáron számítástechnikai táborban voltunk a matek fakultációsokkal az Egyetemen. '86-ot írtak, basic-et tanultunk az egyetemistáktól. Este a kollégiumban voltunk elszállásolva. Beszélgettünk, az egyik srác tökéletesen elmagyarázta a tranzisztor működését félvezető szinten. Kérdeztem tőle, hogy "te villamosmérnök leszel majd?". Azt mondta: biztos, hogy nem, mert egyáltalán nem érdekli az elektronika. Irigyeltem, nagy jó koponya volt.

Aztán jött a középiskola. Itt már elektronikát tanultam, imádtam a szakmai órákat és a jó szakmai tanárokat. Az iskolai könyvtár összes valamire való szakmai könyvét többször is kiolvastam, négyzetrácsos papíron nyomtatott áramköröket terveztem. (az első DOS alatt futó nyák tervező (smartwork) csak a kilencvenes évek elején lett elérhető).

Minden este azzal aludtam el, hogy egyszer majd fel fogok találni valamilyen áramkört, ami nagyon szuper lesz. Teltek az évek, munkahelyeim lettek, ahol tovább tanultam az elektronika rejtelmeit, és egyre több áramkört terveztem. Sok-sok száz panelt. EKG, beléptető, riasztó, erősítő, italautomata, épületvezérlés, robottechnika, majd IoT szenzorok. Legtöbbször bérmunkában, néha saját célra. Volt hogy csak megterveztem valakinek és mással gyártatták, de gyakran az is előfordult, hogy amit megterveztem le is gyártottam. Főállásban mindig dolgoztam valahol, mellette pedig éjszakánként képeztem magamat, újabb és újabb áramköröket terveztem.

Aztán elvégeztem az egyetemet is, villamosmérnök lettem.Még több áramkört terveztem, akadt közöttük olyan amelyik hat vagy akár még több réteget is tartalmazott és sok száz alkatrészt. Egyre apróbbakat, egyre sűrűbben. Az lett a mottóm ha megláttam egy panelt: ÉN MEG TUDOM TERVEZNI UGYANEZT FELE EKKORÁBAN.

Céget alapítottam, munkatársakat vettem fel és velük közösen folytattam az áramkörök tervezését. Egyre több kollégát tanítottam meg az áramkörtervezésre, közben pedig én is rengeteget tanultam tőlük. Majd elkezdtem az Egyetemen tanítani is az áramkörök tervezését. Továbbra is minden este azzal feküdtem le, hogy közben az agyam állandóan azon járt: mit kellene kitalálni, mi legyen a következő áramkör ami igazán sikeressé tehetné a vállalkozásunkat?

Attól tartok, hogy ha erre nem tudtam volna rájönni több mint harminc év alatt, akkor valamit nem jól csinálnék. Pár éve megalkottuk a világ egyik legkisebb kulcstartó méretű GPS nyomkövetőjét. Azt látom a kutyának sem kell (hát igen, akár kutyák nyomkövetésére is használható lenne az eszköz).

Eleinte nem teljesen jól működött a cucc. Voltak benne apróbb hibák, ami miatt nem nagyon mertük reklámozni a dolgot, mert attól féltünk, ha nem jó és sokat adunk el, akkor nagyon bukni fogunk vele. Most már úgy látjuk, elég jól működik a dolog, de rájöttem, hogy nem az a baj, hogy nem merjük eladni. Hanem az, hogy nem tudjuk eladni, mert NEM TUDUNK ELADNI. Nem vagyunk kereskedők, mérnökök vagyunk, akik továbbra is szeretnek áramköröket tervezni, de ahhoz nem értenek, hogy ezt hogyan kell eladni.

Szóval eljutottunk oda, hogy feltalálhatok bármit. Megtervezhetjük, hogy tökéletes legyen, de amíg a vevők nem találnak ránk, addig nagyon kevés haszna lesz annak amit csinálunk. Így most változik a program: most már nem feltaláló akarok lenni. (most azt várod azt mondjam: kereskedő akarok lenni (vagy marketinges?))  Sem kereskedő, sem marketinges nem akarok lenni. Rájöttem, az teljesen mindegy mit gyártunk, nyomkövetőt, fogkefe testet vagy elektromos autót. Mindegy, csak jó legyen és legyen értelme és haszna annak a dolognak amit létrehozunk. Ha ezzel megvagyunk, akkor ezt meg kell tudnunk mutatni az embereknek. El kell érnünk, hogy a vevőink megtaláljanak bennünket. Utána a többi már csak rajtunk múlik. Ahhoz, hogy ezt a folyamatot végigvihessük kiváló szakemberek állnak rendelkezésünkre. Nekem most az a legfontosabb feladatom, hogy ezt megfelelően menedzseljem.

Verőfényes nyári nap volt, a fiú a Hortobágy szélén legeltette a teheneket. A felszerelése az ilyenkor szokásos volt:   

• karikásostor, és hozzá néhány tartalék csapó, mert az mindig fogyóeszköz  
• egy jó bicska (sosem árt, ha van kéznél a legelőn)                      
• tarisznya benne néhány szendviccsel, amiket még az édesanyja készített neki hajnalban
• esőkabát (talán ez a legfontosabb, hiszen bármikor jöhet vihar Ladány felől)

Leterítette az esőkabátot a harmatos fűbe. Megreggelizett Picurral a terelő kutyájával, aki a leghűségesebb társa volt, majd leheveredett és bámulta az égen a bárányfelhőket. Hosszúak azok a napok amelyek legeltetéssel telnek el nyaranta. Ilyenkor van idő faragni valamit egy fadarabból,  könyvet olvasni, vagy csak ábrándozni, elgondolkodni. 1983 augusztus 30-at írunk, hamarosan kezdődik az iskola. A fiú miközben az eget nézte, már a pályaválasztáson járt az esze, azon gondolkodott, hogy ha ő felnőtt lesz, akkor mit tud majd tenni azért, hogy a tanárai és a szülei büszkék legyenek rá. Abban biztos volt, hogy valami olyan dolgot fog csinálni, ami hasznos lesz az emberek számára. Meggyőződése volt, hogy az embernek annál sokkal jobb dolgokat kell tennie, mint hogy a tehenek mellett álljon egész nap. 

Ugyanezen a napon A Korean Air 007-es járata a giroszkóp rendszer hibás működése miatt az útja során Kamcsatka fölött megsértette a Szovjet légteret. A hidegháború éveiben ennek az lett a vége, hogy a szovjetek lelőtték az utasszállítót, senki sem élte túl az esetet, 269-en haltak meg. Ez vezetett oda, hogy Ronald Reagan amerikai elnök bejelentette: az eddig kizárólag katonai célra használt műholdas navigációs rendszert a jövőben civil célra is lehetővé teszik használni.

Természetesen annak a fiúnak aki akkor a teheneket legeltette, még fogalma sem volt arról, hogy a felhőkön túl - még ha nem is látja - GPS műholdak keringenek a feje fölött. Azt pedig végképp nem sejtette, hogy egyszer majd villamosmérnök lesz és egy olyan eszközt fog a csapatával kifejleszteni, ami annyira pici, hogy elfér az állatok fülébe helyezett fülszámon. Ez az okos fülszám napelemmel tölti újra magát és a műholdaknak a jeleit képes venni, hogy követhető lehessen általa az állatok pontos helyzete úgy is, ha ő nem áll ott egész nap mellettük.

A felszerelés azóta már változott:

• mérőműszerek
• szerszámok, egy jó tűhegyes csipesz
• laptop
• forrasztópáka (és hozzá néhány tartalék pákahegy, mert az mindig fogyóeszköz)
  

A cél viszont még ma is ugyanaz: mérnöki csapatunkkal olyan eszközöket fejlesztünk, ami hasznos az emberek számára és megkönnyíti a mindennapi munkájukat.  Ilyen termék például a zTrack GPS alapú IoT nyomkövetőnk, amely fülszám alakú kivitelben az állattartók munkáját segíti. A mesterséges intelligencia szoftvereink az állandó emberi jelenlét igénye nélkül felügyelik a legelő állatokat és a gazda akár telefonkészüléke kijelzőjén is bármikor ellenőrizheti őket. Miközben a terméket számos gazdaságban tesztelik itthon és az Egyesült Államokban, addig mi a kollégáimmal a termék további tökéletesítésén és a termelés felfuttatásán dolgozunk.